Ronda de finom
Honda CB 1300
Ahhoz, hogy én egy ilyen motorról írjak, sőt, egyáltalán, hogy felüljek rá, teljesen valószínűtlen eseménynek kell bekövetkeznie, és hát ez az volt minden ízében. Az egész úgy kezdődött, hogy a kopasz buzi mondta (kaphatna már szegény valami rendes nevet, mert kopasznak ugyan kopasz, de nem buzi, asszem mostantól vámpírnak fogom nevezni inkább), hogy B-52's koncert lesz a Balaton Soundon. Ez ugye elég valószínűtlen, mert az együttes 16 éve megszűnt öregségből kifolyólag, ami az 1976-os megalakulásukat tekintve teljesen normális. Ennek ellenére tényleg benne voltak a programban, megnéztem. Írtam tehát Joe-nak, hogy pattanjunk szombaton motorra, és menjünk koncertre. Joe épp a Dolomitokból jött vissza, ahol több napot töltött a 32 éves Kawasaki Z 750 nyergében ahelyett, hogy dolgozott volna, a lapzárta meg csak közeledett és közeledett, a koncertre motorozás esélye pedig csak fogyott és fogyott. Aztán egy váratlan pillanatban, midőn elméjét ásványi motorolaj sűrű ködje borította el, naptárját pedig a bokrosodó, sőt, már inkább fásodó teendők, fölhívott, és azt mondta vigyorogva, idétlen hangon, hogy szia, jó, menjünk, mikor indulunk. Másnap bemondta a rádió, hogy minden jegy elkelt. Kezdtem elveszteni a reményt. Aztán néhány órás jegyüzérkutatás után sikerült hozzájutnom két belépőhöz. A kopasz b... izé, a vámpír szokta mondani, hogy végül minden jóra fordul.
És akkor eljött a nagy nap, és én félreértettem a találkozás időpontját, és ezért repülőrajttal távoztam, mert Joe már a Novotelnél várt rám, én pedig még egy szál motorosnadrágban flangáltam a nappaliban. A benzinkútnál sehol nem láttam az öreg Kawát, de Joe vigyorgó fejét igen, méghozzá egy lehetetlenül újnak tűnő motor mellett. Ez azért különös, mert ő minden új szerkezet iránt mély meggyőződésből fakadó ellenszenvvel viseltetik, és a legjobb esetben is leműanyagszarozza, rosszabb esetben pedig ezt hosszasan ki is fejti olyan módon, hogy ha te az új szerkezet iránt a szimpátia legcsekélyebb jelét is mutattad volna, akkor igen rövid időn belül nagyon-nagyon elszégyelled magad, és belátod, hogy az emberiség szégyenfoltja vagy, aki tudatlansága és rossz ízlése miatt aktívan járul hozzá annak hanyatlásához. Most meg ott állt, és láthatóan gyengéd pillantásokat lövellt egy kifejezetten csúnya, műanyag motorra. Egy olyan motorra, ami ráadásul teljesíti az Euro 3 hangnormát is, azaz körülbelül annyi dübörgés jön ki belőle, mint egy felbontatlan szardíniakonzervből. Olyat, mint az Euro 3-as hangnorma, csak ötvenes éveikben járó, megkeseredett német környezetvédelmi szakemberek képesek kitalálni, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mi is az a szerelem.
Az a jó abban, ha az ember nem újságíró, hogy ezt így egyszerűen, köntörfalazás nélkül leírhatja, hogy a Honda CB 1300 minden ízében ronda. A tank és a farokidom körülbelül annyira szép és összeillő, mintha egy véletlenszám-generátor választotta volna ki őket a Microsoft Clipart Galleryből, az a kis fémszínű műanyag izé a tank alatt pedig nem csak nem szép, de teljesen értelmetlen is. A blokk kinézetét egy magányosan álló tízemeletes panelházhoz tudnám hasonlítani, a csőváz pedig akár idézhetné a motorgyártás hőskorát is, de nem idéz semmit, csak egyszerűen ronda. Vesztegessünk még egy szót a hűtőre is, ami egy pingpongasztal indiszkréciójával terpeszkedik el az ízléstelenül retrószerű, de lehet, hogy inkább csak bénára sikerült műszer-és-világításkomplexum alatt, ami külön megérne még néhány velős mondatot, de nem bántottak engem a Honda tervezői, én se bántom őket tovább. Szóval ilyen volt az a dolog, amit az én megszállott veteránimádó Joe barátom elérzékenyülve nézegetett. A túl sok stressz meg a kevés alvás, gondoltam, meg van szegény zavarodva, de ez a kis motorozás majd helyrerázza, és egy óra múlva már jó alaposan lefikázza nekem minden egyes alkatrészét külön-külön, gondosan kitérve arra a hosszú okozati láncra, aminek az elején az ördögtől való gonosz szándék található, a végén pedig a CB 1300 sorozatgyártása.
Elindultunk. A 7-es úton persze, nem a pályán, mert mi az élvezeteknek élünk. Körülbelül az út felénél megálltunk inni egyet, és elszívni egy cigit. Ennyi motorozásnak elégnek kell lennie ahhoz, hogy a gyorsulások, kanyarok és előzések kimossák az ember agyából a gátakat, és őszintén meg tudjuk beszélni ezt a CB 1300 dolgot. Legnagyobb meglepetésemre Joe nem a tőle megszokott szofisztikáltan alattomos fikázásba kezdett, hanem azd mondta, vessem meg nyugodtan, neki ez a motor annyira kell, hogy az már fáj, pedig ez egy új motor, és higgyem el, ez az egyetlen új motor, ami neki kell, mert vannak neki elvei, de hát ez kivétel. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mi most a szinapszisok egy eddig ismeretlen deformitásával állunk-e szemben, és ha igen, akkor melyikünk agyában van a baj, mert vagy én látok rosszul, vagy neki ment el az esze, ez biztos. Én a CT-re és az MR-re szavaztam volna, de Joe kezdeményezésére motort cseréltünk. Igen, jól érted, átmásztam a TRX nyergéből ebbe a műanyag habszivacsba, isten veled őshüllőhang, bájbáj eszetlenül izgalmas vibráció, szevasz halálfélelem, én most pihenek egy kicsit, egyenes háttal ülve, kényelmesen.
A Honda CB 1300 nem egy valódi motor, hanem egy játékkonzol, ahol a szimulációt elég gagyi módon csinálták meg. Nincs például összefüggés a gyorsulás, a fordulatszám és a sebességfokozat között, a gázkar tekerése egyszerűen beállítja a nagyobb sebességet. Ennyi. Bármilyen fordulatról, bármilyen sebességfokozatban, bármekkora sebességre. Nem gyorsul és lassul, hanem beállít. Megtörténik. De nem veled, hanem ott a képernyőn. Te nem vagy részese ennek a dolognak, inkább a környezeted mozog. Nyomatékgörbe sincs, úgy látszik, ezt túl bonyolult lett volna leprogramozni, helyette nyomatékegyenes van, mindenhol. A valósággal való egyetlen kapcsolat a menetszél, ami a sebesség növekedésével lineárisan növekszik. Különben minden teljesen virtuális. Fotelban ülsz, lábad a dohányzóasztalon, melletted a chips és a narancslé, és közben motorozol a játékkonzolon. A szél meg biztos a huzattól van, nyitvahagytad a konyhaablakot.
A CB 1300 nyergében lehet száguldozni, de nem kell. Igazából mindegy. Negyvennel pontosan ugyanolyan érzés motorozni vele, mint száznegyvennel, nincs semmi különbség. Lassulás, gyorsulás, fékhatás, stabilitás, minden mindenhol egyforma. A motor könnyű, mint egy aluvázas bicikli. Nem igazából könnyű, hanem virtuálisan, a szimulációban nem érzed a súlyát, mondom én, hogy nem tudnak ezek a japánok rendesen programozni. Olyan szerkezetet csináltak, ami minden megerőltetés nélkül elvisz tetszőleges A pontból tetszőleges B pontba tetszőleges sebességgel. És itt van a dolog kulcsa. Nem hihetetlenül élvezetesen, hanem minden megerőltetés nélkül. Nincs vele szívás egy kicsi se. Ha fáradt vagy, vagy ha esik az eső, nem mindig van kedved egy nyomatéktengerrel küzdeni, vagy attól rettegni, hogy mikor csap le a túlméretezett motorfékhatás a hátsó kerékre egy homokos aszfaltdarabon. Van úgy, hogy egyszerűen csak haza szeretnél jutni. Vagy otthonról el. És akkor jön a képbe a CB 1300, amivel ezt olyan természetességgel tudod megtenni, hogy arra nincs hasonlat, mert igazából semmi nem olyan természetes, mint ez. Nincs faxni, nincsenek meglepetések, csak maga a tökéletes virtualizáció, motorozás mellékhatások nélkül. Ráadásul az útról se tol le senki, mert a legvadabb motorgyűlölő is megsajnál, ha meglátja, hogy milyen ronda motor jutott neked osztályrészedül. Van ebben valami bájos, én is érzem.
Mivel a lányok az olvasásban idáig már nem jutnak el, nyugodtan leírhatom, hogy ez a motor olyan, mint egy szerető, aki a szekrényben lakik, bármikor előveheted, és gombnyomásra orális szexben részesít. Minden hiszti, fejfájás és egyéb allűrök nélkül egyszerűen csak megteszi. Kiszámíthatóan, amikor csak akarod. Persze, mindez erkölcstelen, de ha levetkőzöd a gátlásaidat, akkor te is belátod, hogy jó lenne egy ilyen otthonra. Erre gondolt Joe is, amikor elmesélte, hogy milyen öreg vasakat fog eladni, amiknek az árából vesz majd magának egy CB 1300-at. Az elvek totális feladása, tette még hozzá. Hát igen. De lehet, hogy megéri.
A koncertre érve kiderült, hogy a nagy kapkodásban otthonhagytam a belépőjegyeket. Betettem a forgalmiba, hogy biztosan magammal vigyem, aztán az egészet betettem a motoros dzseki zsebébe, aztán a másik dzsekit kaptam magamra az induláskor. Ott álltunk tehát Zamárdiban belépőjegy nélkül, és ekkor már tényleg teljesen valószínűtlen volt, hogy élőben láthatjuk a B-52's t. Megkértem azért a titkosügynököt, hogy smsezze át az otthonmaradt jegyek sorszámait, teszünk egy kudarcra ítélt kísérletet. Odamentünk a pénztárhoz, hogy hát izé, otthonmaradt a jegyünk, de tényleg van, és be akarunk menni, itt vannak a sorozatszámok smsben. Mindezt izzadtan, borostásan, motoros ruhában. Képzelheted, mennyire voltunk hitelesek. És akkor csoda történt. A morcos pénztárosok jogos szkepticizmusát megtörte egy lány, aki azt mondta, hogy ha beengednek minket, akkor adjunk nekik egy tábla mogyoróscsokit, aztán beszélt valamit a pénztárosokkal, akik leellenőrizték a jegyek számát, amik közül az egyik elsőre nem is stimmelt, és végül beengedtek. Ééérted, beengedtek, jegy nélkül, csokiért. Mogyorós csokit persze nem lehetett kapni, de vittünk nekik egy marék sportszeletet a sportszelet sátorból.
A koncert frenetikus volt, a B-52's zenéjét nem lehet hova tenni, teljesen idétlen, teljesen érthetetlen, hogy ezzel miért engedik őket színpadra, meg hogy kerülhettek föl a toplistákra, mert aki ezért felelős, annak elmegyógyintézetben van a helye. Milyen refrén az, hogy "halat adok, cukrot adok, mindent odaadok, ami a kezemben van", hát mondja már meg valaki. A 70-es évek számai pontosan ugyanúgy ütnek, mint a 2008-as album zenéi. Nem, erről nem írok semmit, hallgasd meg inkább. Teljesen valószínűtlenül jó volt az egész. Kate Pierson élőben. Áhhh, tényleg nem mondok semmit.
Koncert után irány haza, most már az M7-esen, kellemes tempóban, amit ide nem írok le, hátha utólag megbüntetnek. Legyen az elég, hogy az 1300 köbcenti sokra képes, ahogy az egyébként el is várható tőle. Nem egy szupersport motor a CB 1300, de az autópályán semmilyen helyzetben nem hagy cserben. Ha hátulról villognak, akkor a gázkarral olyan sebességet állíthatsz be magadnak, hogy ez a villogás szépen elhalványodjon mögötted a távolban. Van ennek valami bája, mondom én. A TRX nyergében alig tudtam tartani a lépést, sőt, végsebességben nyilván le is maradtam, de a jobb szélvédelem miatt utazósebességben a TRX a nyerő. Nem, nem cserélném el egy CB 1300-ra semmi pénzért. Sokkal izgalmasabb, sokkal élőbb, sokkal igazibb élményt adó motor, mint a Honda. De akkor miért írok erről a darab műanyagról egy ilyen hosszú postot? Azt hiszem, megértem Joe-t. Orális szex a szekrényből.
[ 2008-07-13 10:50 | xor ]
|